Hatvany Lajos, a mecénás

Szerző: Kibelbeck Mara / 2015. október 28. szerda / Kultúra, Irodalom

Szívügye volt a magyar költészet, különösen Csokonai és Petőfi, akinek kutatására szentelte szinte egész életét. Hatvany Lajos író, kritikus, irodalomtörténész, a 20. századi magyar irodalom egyik legismertebb mecénása, a progresszív magyar polgári szellemiség képviselője.

1880. október 28-án (egyes források szerint október 27-én) született Budapesten Hatvany Lajos író, kritikus, irodalomtörténész, a múlt századi magyar irodalom egyik legismertebb mecénása, aki Ady Endrének és József Attilának is egyengette pályáját és hétköznapi életét. A dúsgazdag és művelt Hatvany-Deutsch család tagjai között neves képzőművészt, orientalistát és irodalmárt is találhatunk. Édesanyja Hatvany Emma, édesapja, báró Hatvany-Deutsch Sándor (neve 1897-től család neve Hatvany-Deutschra, majd a bárói rang 1910-es elnyerése után Hatvany-ra változott) gyáros, közgazdász, a Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) alapítója volt. Öccse, báró hatvani Hatvany Ferenc (1881-1958) híres festőművész volt, húga, báró Hatvany Irén (1885-1944) a családi gazdálkodás mellett rászorulóknak segített.

Hatvanyt nem érdekelte a szüleitől örökölt cukorgyár vezetése, szinte anyanyelvével egy időben tanult meg németül, angolul és franciául, majd bölcsészetet hallgatott Freiburgban, 1904-ben Budapesten szerzett bölcsészdoktori címet. Kezdetben magyarországi német nyelvű lapokban publikált, majd megismerkedett a kortárs irodalmi bázisra, amely anyagi támogatása segítségével létrehozta a Nyugat folyóiratot (1908-1941).

Hatvany szívügye volt a magyar költészet , különösen Csokonai és Petőfi, akinek kutatására szentelte szinte egész életét.

De írt egykori tanáráról, a 19. századi magyar irodalmi élet doyenjéről, Gyulai Pálról is, ahogy az irodalomtörténész-író sógornőjéről, Szendrey Júliáról is megvolt a véleménye. 1908-ban nagy feltűnést keltett A tudni nem érdemes dolgok tudománya című német nyelvű tanulmánya, amelyben a nyelvészet fölösleges mellékútjairól értekezett.

Ugyanebben az évben jelentős anyagi támogatásának köszönhetően megindulhatott a modern magyar irodalom legfontosabb folyóirata, a Nyugat. Hatvany Ignotusszal való barátsága révén jutott kapcsolatba a Nyugattal. Ennek körében ismerkedett meg Ady Endrével, akinek egyik legfőbb támogatója, méltatója lett. Schöpflin Aladár, a Nyugat egyik szerkesztő-kritikusa így ír a kezdeti időkről:

„Ha eleinte talán kétkedéssel nézte a csaknem anyagi eszközök nélkül küszködő folyóiratot, az ellene indult támadások hatása alatt, másrészt pedig felbuzdulva a folyóirat tartalmának gazdagodásán, a tehetséges munkatársak szaporodásán, végre elhatározta, hogy segítségére lesz egy könyvkiadó vállalat megindításában. Ő bocsátotta rendelkezésre a Nyugat kiadó részvénytársaság megalapítására szükséges tőke legnagyobb részét, amivel lehetségessé vált a folyóirat terjedelmének megnagyobbításán kívül könyvek kiadása és egy jó nyomda megvásárlása.”

„Általános elismerést szerettem volna számára, hogy ne érezze magát többé űzött vadnak. Haragudtam a Nyugatra, s haragszom ma is, hogy Adyt rendelte alá annak az irodalomnak, melynek e korszakban s e nemzedékben, Ady után s Ady mellett nem volt folytatása. Hiszen Babits, Móricz, Kaffka, Szép, Karinthy, Kosztolányi és a Nyugat virágzása idején, Adyval együtt léptek föl. A Nyugat hibás politikája volt, hogy ezt a kört, mely a maga sorsát e folyóiratra bízta, nem vitte céltudatosan a siker és érvényesülés felé, melyhez mindannyioknak joga volt. A Nyugat az örök fejlődés folyóirata akart lenni. De én tudtam, ami azóta be is következett, hogyha új irodalmi törekvések nőnek, azok úgyis a Nyugat ellenére fognak támadni, a Nyugat ellen küzdve. Helytelennek tartottam tehát, hogy a Nyugat minden száma új írókkal experimentált. Ezek a Nyugat arriváltjait, különösen pedig Adyt, ki sokkal előbb juthatott volna országos elismeréshez, elszakították az elismerés szócsövétől, a liberális sajtótól. Ady, Babits és Móricz, valami gyanús modernség karámjába voltak így évekig bezárva, melyhez tulajdonképpen semmi közük sincs. Támadásokat kellett kiállniok e folyóirat hasábjain megjelent kísérletezők gyönge alkotásaiért. S a Nyugat szerkesztői ezt jóhiszeműen tették, szent rajongással, apostolokként, de apostolságuk mártíriumát, sajnos, Ady szenvedte végig. Beszélgetéseinkben, ha Adynak elmondtam, hogy a redaktor ne legyen apostol, hanem menedzser vagy színidirektor, ki ensemble-ját jól összetartja, ahelyett, hogy folyton bolygatná és piszkálgatná, hát bizony Ady mindig nekem adott igazat. De mikor a Nyugat szerkesztőivel nyílt konfliktusra került a sor, akkor fájdalmamra látnom kellett, hogy Ady, aki engem biztatgatott, ugyanakkor ellenfeleimmel is fraternizál. Olyan napok voltak, mikor nagyon érzékeny voltam, mert igazammal nagyon magam álltam. Ady ugyan baráti szavakban s meleg levelekben köszönte meg, amit – komolyan mondom most, annyi év után – csakis az ő érdekében véltem megteendőnek. De amit vártam tőle, s amit ígért, és amire égetően szükségem volt, hogy a nyilvánosság előtt ebben az értelemben nyilatkozzék, az csak elmaradt. Elváltam a Nyugattól s a Nyugattal együtt Adytól. Ez lett a második nagy konfliktusunk.” (Hatvany Lajos: Ady a kortársak közt)

Hatvany és Osvát Ernő között kezdettől fogva nem tudott bizalmas viszony kifejlődni. Osvát ragaszkodott hozzá, hogy mint szerkesztő ugyanúgy bánjon Hatvanyval, mint bármely más munkatárssal, s nem mindig titkolta írásairól a kedvezőtlen véleményét. Hatvany viszont szigorúan bírálta Osvát szerkesztési módszerét, különösen az új, fiatal tehetségek esetében. Hatvanyt az is bántotta, hogy benne csak a pénzt látja a szerkesztő. A folytonos súrlódások, hiába vetette közbe magát Ignotus, Fenyő vagy mások, szakításhoz vezettek. Végül 1911-ben annyira összekülönbözött Osvát Ernővel a Nyugat szerkesztése körüli kérdésekben, hogy hátat fordított a lapnak. Ehhez hozzá tartozik, hogy a vita odáig fajult, hogy Hatvany és Osvát között párbajra is sor került, melyben Hatvany könnyebben megsebesült. Ezután néhány évig Berlinben élt, és 1914-ben tért haza.

Öccsével 1917-ben kezdeményezték névváltoztatási kérelmüket – a Deutsch név elhagyását -, amire IV. Károly magyar király engedélyt adott. 1917 és 1919 között a Pesti Napló szerkesztője volt, majd 1918-ban és 1919-ben a polgári szellemiségű Esztendő című szépirodalmi és kritikai folyóiratot irányította.

Hatvany kora polgári radikális törekvéseinek egyik szószólója volt, s az őszirózsás forradalom idején az általa igen nagyra tartott Károlyi Mihály mellett a Nemzeti Tanács vezérkarának tagja lett. A tanácsköztársaság elől azonban emigrált, nyolc éven keresztül Bécsben, Berlinben és Párizsban élt. 1923-ban Bécsben megalapította a Jövő című lapot, s indulatos cikkekben támadta Horthy félfeudális rendszerét. Az emigrációban írta Adyról szóló két főművét, Ady világa és Ady a kortársak közt címmel.

„A gazdagság éppoly állapot, mint az egészség, a betegség, a fiatalság vagy a szegénység…
A szegénység… irodalmilag minden oldalról meg van világítva. Ellenben a gazdagság, kevés lévén a kapitalista író, még alig kiaknázott irodalmi érték. Ezért anyagilag független ember, ha ír, ne adja a műszegényt, hanem vigye bele írásába kivételes helyzete összes dokumentumait.” (Hatvany Lajos: Válaszok. Nyugat, 1910)

1927-ben hazatért, itthon azonban nem várták tárt karokkal, bíróság elé állították a forradalomban vállalt szerepe és az emigrációban kifejtett tevékenysége miatt, és majd két év fegyház büntetésre ítélték, amiből kb. másfél évet börtönben töltött, valamint pénzbüntetésre ítélték, de a külföldi közvélemény nyomására elengedték. Szabadulása után otthona a szellemi élet kiemelkedő képviselőinek gyülekező helye lett: nála találkozott például Thomas Mann és Bartók Béla is.

Még bécsi tartózkodása idején felfigyelt József Attila egyéni hangú költészetére, s anyagilag is támogatta a költőt, többek között a párizsi Sorbonne-on folytatott tanulmányait. Kapcsolatuk a Döntsd a tőkét című kötet megjelenése után lazult meg, olyannyira, hogy Hatvany minden anyagi segítségét megvonta.

A 30-as években Hatvany írásai elsősorban a polgári radikális és szociáldemokrata sajtóban jelentek meg, a terjedő fasizmus fenyegetését az elsők között ismerte fel. A totális rémuralmat nem várta meg, s 1938-ban ismét emigrált, előbb Párizsba, majd Oxfordba költözött. Húgának, Irénnek, aki Hirsch Alberthez ment feleségül és sokat tett a családja összefogásáért és Hatvan gazdasági és kulturális életétnek fellendítéséért, nehéz sors jutott: a második világháborúban Auschwitzba deportálták, és a koncentrációs táborban halt meg.

Hiába a számtalan sérelem, Hatvany ismét szülőhazáját választotta, s a háború után 1947-ben harmadik feleségével, Somogyi Jolánnal visszatért Magyarországra, s ismét bekapcsolódott a szellemi életbe. A budapesti bölcsészkaron kapott katedrát, tanított és folyamatosan írt, még mindig Adyról, szeretve tisztelt egykori mentoráról, Gyulai Pálról, s mindenekelőtt Petőfiről, akinek életrajzát, költészetét egész életében kutatta. Így élt Petőfi című többkötetes munkája máig az egyik legteljesebb Petőfi-monográfia.

1959-ben munkásságáért Kossuth-díjjal tüntették ki, 1960-benpedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Halála előtt nem sokkal befejezte a számos önéletrajzi elemet is tartalmazó Urak és emberek című regénytrilógiáját, amelyben egy gazdag magyar család történetén keresztül a hazai nagypolgárság kialakulásáról és ellentmondásos fejlődéséről rajzolt hiteles képet. 1961. június 12-én halt meg Budapesten. Testvéreit is túlélte, A Farkasréti temetőben nyugszik.

Írói, irodalomtörténészi, mecénási szerepe mellett kritikusként is jelentőset alkotott. Kritikusként jó érzékkel ismerte fel a 20. század nagy költői tehetségeit akiket anyagilag is segített. Az impresszionista kritika híve volt, írásait hol szubjektív hangulatiság jellemezte, hol a társadalmi programok támogatását is vállaló irodalmi műveket értékelte sokra. Kortársaival folytatott kiterjedt levelezése a 20. századi magyar értelmiség sorsának hiteles dokumentuma.